Ugorj az ismeretlenbe! Beszélgetések Sri H.W.L. Poonjával
Reiki Alapítvány, Budapest, 1999.
Részlet a könyvből:
Következő fontos spirituális kalandom tizenhárom éves koromban történt. Akkor kezdődött, amikor megláttam a Buddha képét a történelemkönyvemben. A kép életének abban az időszakában ábrázolta, amikor mindössze napi egy rizsszemen próbált élni. Arca gyönyörű volt, de teste csontvázszerű, csont és bőr csupán. Azonnal hatalmas vonzódást éreztem iránta, még akkor is, ha tanításairól mit sem tudtam. Egyszerűen beleszerettem csodálatos arcába, és úgy határoztam, meg kellene próbálnom felülmúlnom őt. A képen egy fa alatt meditált. Ezt akkor nem tudtam, valójában azzal sem voltam tisztában, mi a meditáció. Azt gondoltam, tántoríthatatlanul: „Ezt én is meg tudom tenni, én is képes vagyok keresztbetett lábakkal ülni egy fa alatt. Én is lehetek olyan, mint ő.” Így hát elkezdtem ilyen helyzetben ülni a kertünkben egy rózsabokor alatt, boldogan és megelégedetten, hogy összhangba hozom életvezetésemet azzal az emberével, akibe beleszerettem.
Ezután, hogy növeljem a hasonlóságot, úgy döntöttem, megpróbálom a testem olyanná tenni, mint az ő csontvázszerű alkata. Abban az időben otthonunkban az volt a szokás, hogy anyámtól begyűjtöttük az ételt, s ezután elmentünk és külön-külön fogyasztottuk el azt. Ez megkönnyítette számomra, hogy eldobjam az ennivalómat. Amikor senki sem figyelt, kiosontam a házból, és az utcabeli kutyáknak adtam. Némi idő után sikerült teljesen abbahagynom az evést. Olyannyira lefogytam és legyengültem, hogy végül már a csontjaim is kiálltak, csakúgy, mint a Buddháéi. Ez felettébb boldoggá tett, és nagyon büszke voltam új állapotomra. Osztálytársaim csak a malmomra hajtották a vizet azzal, hogy „a Buddhának” csúfoltak, mert látták, mennyire lesoványodtam.
Apám a vasútnál dolgozott abban az időben állomásfőnökként Balucsisztánban. Mivel munkahelye távol esett, csak akkor láttuk őt, amikor szabadságra hazatért. Körülbelül egy hónappal azután, hogy böjtöm elkezdődött, hazaérkezett következő látogatására, és megdöbbent, mennyire vékony lettem távolléte alatt. Elvitt különböző orvosokhoz, és megvizsgáltatott velük, hogy megtalálják a baj okát. Egyikőjük sem gyanította, hogy szándékosan böjtöltem. Valamelyikük azt mondta apámnak:
Nagyon gyorsan nő, ezért ilyen vékony. Adjanak neki tápláló ételeket, rengeteg tejet és aszalt gyümölcsöt.
Anyám követte az utasítást, kiegészítve sajátjával. Minden nap lelkemre kötötte:Egyél több vajat, több vajat!
Az utcabeli kutyák igencsak meghíztak, és boldogok voltak, hiszen az új diéta a régihez hasonlatosan zajlott.
[…] Ezután a Maharshi erősen rám nézett. Éreztem, hogy egész testemet és elmémet a tisztaság hullámai mossák át, csendes pillantása megtisztította őket. Éreztem, hogy figyelmesen Szívembe tekint, s lenyűgöző pillantása alatt testem minden atomja megújult. Mintha új testet teremtett volna számomra. Átváltozás volt ez – a régi test meghalt, sejtről sejtre, és helyét egy új foglalta el. Ekkor hirtelen megértettem. Tudtam, hogy ez az ember, aki hozzám beszélt, a valóságban az, aki én voltam, aki mindig is voltam. A felismerésnek egy hirtelen hatása volt ez, amint az Önvaló tudatára ébredtem. A „felismerés” szót szándékosan használom, hiszen amint ez a tapasztalás feltárult előttem, bizonyosan tudtam, hogy ez a békének és a boldogságnak ugyanaz az állapota, mint amelybe nyolcéves fiúként Lahore-ban elmerültem, amikor nem fogadtam el a mangóitalt. A Maharshi csendes pillantása újra megszilárdított abban az elsődleges állapotban, ám ez esetben ez tartósnak bizonyult. Az „én”, amely oly sokáig önmagán kívül kereste Istent – mivel vissza akart kerülni abba a gyermekkori állapotba -, elenyészett az Önvalónak abban a közvetlen megismerésében és megtapasztalásában, amit a Maharshi fedett fel előttem. Nem tudom pontosan leírni, mi volt és mi ez a tapasztalás, mert igazat beszélnek a könyvek, amikor azt állítják, hogy szavak ezt nem képesek közvetíteni. Azok csak külsődleges dolgokról beszélhetnek.
Azt elmondhatom, hogy testem minden sejtje, minden atomja vigyázzba ugrott, amint felismerte és megtapasztalta az Önvalót, amely élettel itatta át és alapjául szolgált. De magát a tapasztalást képtelen vagyok leírni. Tudtam, hogy spirituális kutatásom végérvényesen befejeződött, de eme tudás forrása örökké elmondhatatlan marad.
Felálltam, és hálával telve leborultam a Maharshi előtt. Végül megértettem, hogy mi volt, és mi máig is a tanítása. Azt mondta, hogy ne ragaszkodjak semmiféle személyes Istenhez, mert minden forma múlandó. Látta, hogy számomra a fő akadály Isten csodálatos alakja volt, és az a szeretet, amit iránta éreztem. Azt tanácsolta, ne törődjek eme külső Istenek megjelenésével, ehelyett kutassam annak természetét és forrását, aki látni szeretni őket. Megpróbált afelé irányítani, ami valódi és maradandó, ám én, ostoba és arrogáns módon, nem figyeltem tanácsára.
Utólag már látom, hogy a „Ki vagyok én?” volt az a kérdés, amit évekkel azelőtt fel kellett volna tennem magamnak. Nyolcéves koromban közvetlenül megtapasztaltam az Önvalót, s életem hátralévő részét azzal töltöttem, hogy visszatérjek hozzá. Édesanyám meggyőzött arról, hogy a Krisna iránti odaadás visszahozza majd. Valamiképpen átmosta az agyamat, és én belefogtam egy külső Isten keresésébe, akiről anyám azt állította, hogy meg tudja adni nekem azt a tapasztalást, ami után annyira áhítoztam. Egy életnyi spirituális keresés során szádhuk, szvámik és guruk százával találkoztam, de egyikük sem mondta nekem ezt az egyszerű igazságot úgy, ahogyan azt a Maharshi tette. Egyikőjük sem mondta: „Isten benned él, nem különálló tőled. Egyedül te vagy Isten. Ha megtalálod az elme forrását oly módon, hogy felteszed önmagadnak a kérdést: »Ki vagyok én?«, meg fogod tapasztalni őt a Szívedben az Önvalóként.”