Harivans Lál Púndzsa (angolos átírásban H. W. L. Poonja), vagy ahogy követői nevezték Pápádzsí (Papaji), 1910. október 13-án született Pandzsáb nyugati felén, Murálíwálában, mely a mai Pakisztán területén fekszik, de akkoriban még India része volt. Nyolcéves korában tapasztalta meg először a szamádhit, az abszolút tudatosság állapotát, melynek során két napig meg sem mozdult. Mivel az orvosok nem mutattak ki semmi rendellenességet, az édesanyja – aki Krisna odaadó híve volt – arra a következtetésre jutott, hogy fiának olyan élménye lehetett, melyben találkozott Krisnával. A fiatal Pápádzsí ez ellen nem tiltakozott, csak annyit mondott, hogy hatalmas boldogságot, békét érzett. Ezt követően édesanyjára hallgatva Krisna követője lett. Később Krisna többször megjelent neki, és együtt játszottak. Emellett a Buddha is különösen mélyen megérintette őt.

Felnőve hétköznapi életet élt, megházasodott, született három gyermeke, és jelentkezett a hadseregbe. Krisnával való kapcsolata egyre mélyült, és a vele töltött órák (melyek teljes elragadtatásban teltek) kezdték megnehezíteni munkáját, viselkedése mások számára gyakran érthetetlen volt, ezért kilépett a hadseregből. Megtakarított pénzén keresztül-kasul beutazta Indiát, hogy találjon egy olyan embert, aki meg tudja neki mutatni Istent. Mindig ugyanazt a kérdést tette fel a szent embereknek: „Meg tudod mutatni nekem Istent?” Erre többnyire azt a választ kapta, hogy igen, de ehhez sokat kell gyakorolnia, és még akkor sem biztos. Ezek a válaszok nem elégítették ki, és tovább keresett. Ekkor találkozott 1944-ben Srí Ramana Maharsival, akinek segítségével felismerte az Önvalót, az Abszolútumot, vagyis Istent, amit ő gyakran Tudatosságnak vagy Ürességnek nevezett.

1947-ben találkozott utoljára Srí Ramana Maharsival, mivel ekkor el kellett utaznia Pandzsábba, hogy családját kimenekítse az akkor függetlenedő Pakisztán területéről. Ezután Lakhnaúban telepedett le, ahonnét később beutazta Indát, Európát és Észak-Amerikát, hogy segítse az embereket az Önvaló felismerésében. A nyolcvanas évek közepén felhagyott az utazgatással, és utána már csak Lakhnaúban tartott szatszangokat 1997. szeptember 6-án bekövetkezett haláláig.

Részlet az Igazság oroszlánjából

Bevezetés

A XX. század végének egyik legeredetibb és Nyugaton is komoly hatású tanítója volt Srí H. V. L. Púndzsa, akit energikussága, közvetlensége és kompromisszumokat nem ismerő tanításai miatt sokan csak a „Lakhnaúi Oroszlánként” jellemezték. A köztudatba mégis Pápádzsí (tiszteletre méltó apa) néven vonult be: ezzel a szeretetteljes megszólítással illették őt tanítványai életének utolsó éveiben. Azt megelőzően több névvel is büszkélkedhetett, ilyen volt például a Skorpió Bábá – amire azzal szolgált rá, hogy egy különleges ábra segítségével képes volt gyógyítani a skorpió rendkívül fájdalmas, nem egyszer halálos csípését – vagy a Kauszar, mely tanulmányai idején írói álneve volt.
Harivans Lál Púndzsa 1910-ben (más források szerint 1913-ban) született a pandzsábi Murálíwálában, mely akkor még Indiához tartozott, ma azonban már Pakisztánban található. Harivans anyai nagybátyja az a Szvámí Ráma Tírtha, aki a modern India egyik legnagyobb, noha Nyugaton kevéssé ismert szentje volt. Pápádzsí anyja, Jamuná Déví spirituális elkötelezettségét jól jellemzi, hogy egyszer megjegyezte: „Ha nem olyan szentnek adok életet, aki a bátyámhoz [Szvámí Ráma Tírthához] hasonló, akkor csak egy koca vagyok, aki disznókat fiall.” Pápádzsí apja, Parmánand is komoly szellemi törekvő volt, élete végéig ismételgette a Dzsai Szítárám (Dicsőség Szítának és Rámának) mantrát.
Pápádzsí már fiatal korában mély érdeklődést tanúsított a spirituális dolgok iránt, és korán megismerkedett nagybátyja, valamint Szvámí Vivékánanda műveivel, akiket mindkettőjüket hazafias érzések fűtöttek India iránt, és mindketten az elsők között voltak, akik Amerikába mentek, hogy Nyugatra vigyék a védánta üzenetét. Pápádzsí nem sokkal múlt tízéves, amikor így szólt édesanyjához: „Egy nap én is elmegyek majd Nyugatra, hogy terjesszem a dharmát.”
Életének egyik meghatározó élménye nyolcéves korában történt, amikor részesült az Önvaló közvetlen megtapasztalásában. Ez a világ alapjául szolgáló forma nélküli, létezés-tudatosság-boldogság természetű (szat-csit-ánanda) Valóság elsöprő erővel öntötte el, melyről így számolt be később:
„Legkorábbi emlékem egy átütő erejű élményé, mely nyolcéves korom tájékán történt, az 1919-es esztendőben. Az angolok, akik nem sokkal azelőtt győzedelmeskedtek az I. világháborúban, az iskolásoknak egy hónap szünidőt adtak, hogy azok is részt vehessenek a győzelmi ünnepségeken. Még egy kis jelvényt is kaptunk, mely emlékeztető volt a diadalra. Abban az időben Faiszálábádban éltünk Pandzsábban, mely ma Pakisztán része. Anyám úgy döntött, hogy ez az előre nem tervezett vakáció ideális arra, hogy meglátogassuk Láhórban élő rokonainkat. Ez a látogatás nyáron történhetett, mert határozottan emlékszem, hogy már érett a mangó.
Egy este, amikor mindannyian a láhóri házban ültünk, valaki italt készített a jelenlévőknek mangóból, tejből és mandulából. Egy magam korabeli fiú számára ennek ínycsiklandozó finomságnak kellett volna lennie, de én a kezemet sem nyújtottam érte. Nem mintha nem akartam volna meginni, de az igazság az volt, hogy körülölelt és elnyelt egy élmény, mely olyan békéssé és boldoggá tett, hogy képtelen voltam reagálni a felkínált pohárra. Anyám és a többi ott-tartózkodó asszony meglepődött és meg is ijedt hirtelen jött tétlenségemtől. Összegyűltek körülöttem, és próbálták meghatározni, mi történt s mi a teendő. Arra az időre már a szememet is lehunytam. Bár nem voltam képes válaszolni a kérdéseikre, hallottam a körülöttem zajló vitát, és teljesen tudatában voltam kísérleteiknek, melyekkel normális állapotomba akartak visszahozni. Ráztak, pofozgattak, csipkedték az orcámat, valaki még a levegőbe is emelt, de semmivel sem tudtak fizikai választ kicsalni belőlem. Nem makacskodtam, hanem az élmény olyan elsöprő volt, hogy ténylegesen megbénította azt a képességemet, amellyel külső ingerekre válaszol az ember. Körülbelül egy órán keresztül megpróbáltak mindent, ami csak eszükbe jutott, hogy a tudatosság hétköznapi állapotába visszahozzanak, de minden kísérletük kudarcot vallott. […] Nem láttam semmit. Egyáltalán nem érzékeltem semmit, hogyan tudnám hát leírni? Az egyetlen kifejezés, amely megközelíti, amit érzek, az „ok nélküli boldogság”. Bármikor kérdezik tőlem, hogy mi történt aznap, én visszaugrok a boldogság e helyére, mely tökéletesen meghaladja az időt. Nem vagyok képes leírni, de az érzés még bennem van, pedig évtizedekkel ezelőtt történt. Nem hívhatom „semminek”, és nem hívhatom „valaminek” sem. Nagyon tudatos voltam, de hogy minek voltam tudatában, azt nem tudom megmondani. Néha ürességnek nevezem, de ez sem kielégítő. Nincs benne ennek az állapotnak az öröme és zavartalan boldogsága.”
ő maga így válaszolt arra a kérdésre, hogy milyen hatással volt az életére ez a tapasztalás:
„Először is, nem hívnám tapasztalásnak, hiszen ahhoz, hogy tapasztalás történjen, szükség van egy tapasztalóra és valamire, amit tapasztal. Ám egyik sem volt jelen. Valami befelé húzott, és ennek a valaminek nem volt formája. Nem tudom, mi volt. De te a hatásáról kérdezel. Ezt könnyebb leírni: attól a pillanattól kezdve mindig boldog voltam – és vagyok. A boldogság, amely megbénított, nem hagyott el azután sem, amikor testi működésem normalizálódott. Ez a belső boldogság megmaradt, de még mindig nem tudom, mi az.”
A különös állapotból Pápádzsí két nap után tért vissza a hétköznapi tudatosságba, és édesanyjának sikerült meggyőznie őt arról, hogy választott istensége, Krisna jött el hozzá, melynek hatására a fiú hatalmas szeretetet kezdett érezni az egyik legnépszerűbb hindu istenség iránt. Felmerülhet a kérdés, hogy miért lett az Úr Krisna odaadó követője az Önvaló (szanszkrit kifejezéssel Átman), az Abszolút Valóság e mély megtapasztalása után. Pápádzsí így magyarázza ezt:
„Már mondtam, hogy nem tapasztalás volt, hiszen nem volt jelen tapasztaló. Ami pedig az Önvaló megtapasztalását illeti, abban az időben azt sem tudtam, mit jelent az „Önvaló” szó.
Anyám Krisna követője volt, indiai emberek millióihoz hasonlóan. A Krisna-bhakti történeteit és hagyományait anyámtól szívtam magamba, míg végül életem részévé nem váltak. Szerelmes lettem Krisna formájába, mert számomra Krisna gyönyörű személy volt.”
Pápádzsí ekkortól kezdve rengeteg különleges látomásban és tapasztalásban részesült (mint később látni fogjuk, egyik látomása Krisna iránti vonzódását is részben megmagyarázza), és rendkívüli módon érdekelték a szentnek tartott dolgok. Egy alkalommal például, tizenegy éves korában, szádhuk egy csoportja haladt el a házuk előtt. Azonnal vonzódást érzett irántuk, és megpróbált csatlakozni hozzájuk.
– A szüleim meghaltak – mondta nekik. – Nem viselnétek gondomat?
ők beleegyeztek, és elvándoroltak egy helyre, mintegy húsz kilométerre a várostól. Szülei természetesen néhány napig kétségbeesetten keresték, mígnem egy szóbeszédtől vezettetve nyomára nem akadtak táborhelyükön. Apja kiabált, miután végül rátalált, de a fiú egy csepp bűnbánatot sem érzett kalandja miatt. Egyáltalán nem méltányolta az aggodalmat, amelyet szülei tanúsítottak. Sőt, azt mondta apjának:
– Miért kerestetek fel engem ahelyett, hogy Istennel hagytatok volna?
Gyermekévei során a gyerekek általában azáltal élik ki a fantáziájukat, hogy katonásdit játszanak vagy úgy viselkednek, mintha híres emberek vagy sportolók lennének. Pápádzsí ezzel szemben a szádhukat utánozta.
Következő fontos spirituális kalandja tizenhárom éves korában történt. Akkor kezdődött, amikor meglátta a Buddha képét a történelemkönyvében. A híres kép Buddhát életének abban az időszakában ábrázolta, amikor mindössze napi egy rizsszemen élt. Az aszkéta arca gyönyörű volt, de teste csontvázszerű lett, csonttá és bőrré soványodott. Pápádzsí azonnal hatalmas vonzódást kezdett érezni iránta, és úgy határozott, hogy utánozni fogja őt. Először megelégedett azzal, hogy keresztbetett lábakkal ült egy fa alatt, később azonban már külsőleg is hasonlítani akart az ideálhoz. Ennivalóját a kóbor kutyáknak adta, és végül annyira lefogyott, hogy a csontjai is kiálltak, csakúgy, mint a Buddháéi. Ez nagyon boldoggá tette, és büszke volt új állapotára, amit csak tetézett, hogy az osztálytársai „a Buddhának” csúfolták soványsága miatt. Természetesen a szülei nagyon megijedtek, és különféle orvosokhoz vitték őt, akik persze nem találtak semmilyen betegséget. A könyvből azt is megtudta, hogy a Buddha narancsszínű ruhát hordott és koldulással szerezte élelmét. A fiatal Pápádzsí a még teljesebb hasonlóság érdekében anyja egyik száríját narancsszínűre festette, és eljárt koldulni. A következő fázis akkor jött el, amikor megtudta, hogy a Felébredett szentbeszédeket tartott. Ebben is megpróbált méltó utód lenni. Számos prédikációt tartott, de az egyik alkalommal egy szomszéd felismerte őt, és jelentette anyjának, kit látott a városka főterén szónokolni. Ez a hiányzó szárí rejtélyét is megoldotta, és hirtelen véget vetett Pápádzsí életének ezen időszakának.
Pápádzsí édesanyja nem haragudott rá különféle csínytevései miatt, képes volt meglátni a dolgok humoros oldalát. Mint már szó esett róla, anyja odaadó Krisna-bhakta volt. Azt is meg kell említeni azonban, hogy gurujának a védánta egyik jól ismert tanítóját tartotta, aki számos védántikus művet ismert, s ezekről nagy hitelességgel tudott értekezni. Leginkább a Vicsár Szágart kedvelte, a hindi szent, Niszcsaldász munkáját. Ennek hosszú részeit tudta fejből idézni. Srí Ramana Maharsi (Pápádzsí későbbi mestere) szintén kedvelte ezt a művet, sőt annak egy rövidített tamil fordítását is elkészítette Vicsára Mani Málá címmel.
Pápádzsí nagyon érdeklődött a nyelvek iránt, és anyanyelve, a pandzsábi mellett urdúul és perzsául is megtanult, később pedig további nyelveket sajátított el (tudott még hindiül, angolul, gudzsarátiul, kannadául, maráthíul stb.). S hogy mindezeket a nyelveket nem alapfokon beszélte, arra bizonyíték, hogy urdú nyelvű verseivel díjat nyert az iskolában, s naplóit is több nyelven írta.
Spirituális érdeklődése ellenére nagyon szerette a különböző sportokat, és különösen birkózásban jeleskedett. A kriketthez is szenvedélyes viszony fűzte, de az iskolai csapatban volt focikapus is, és fiatal korában rendszeresen súlyzózott.
Az iskola után kiházasították, majd kereskedelmi képviselő lett. Házasságának körülményeiről egy későbbi látomásában érdekes részleteket tudott meg.
„Korábban említettem, hogy anyám késztetésére lettem Krisna követője. Ráébredésem után felismertem, hogy anyám csupán eszköz volt ehhez, mivel a Krisna iránt érzett szenvedély gyökerét vissza tudtam vezetni korábbi életemre, amelyben dél-indiai jógí voltam. Amikor ez a tudás feltárult előttem, jelen életem sok mintájára magyarázatot találtam. Legutóbbi életemben nagy Krisna-bhakta voltam, akit saját tanítványai vettek körül. ők egy templomot is emeltek az istenségnek, amelybe annak nagyméretű, fehér szobra került. Abban a bizonyos életben gyakran elértem a nirvikalpa szamádhit, de az Önvalóra ébrednem nem sikerült. Ennek egyik akadálya az volt, hogy még testi vágyat éreztem az egyik ásramban dolgozó nő iránt. ő alacsony kasztból származott, és alkalmi munkákat végzett az ásramban. Sohasem kezdtem ki vele, és próbáltam uralkodni a vágyamon, de az nem hagyott el teljesen. Amikor H. V. L. Púndzsaként újraszülettem, végül ezzel az asszonnyal kötöttem házasságot. Ez az egy vászana elég volt ahhoz, hogy új születést idézzen elő, amelyben el kellett vennem őt feleségül, és családot kellett alapítanunk. Ilyen a karma hatása.”
Munkájánál fogva Pápádzsí rengeteget utazhatott. Vidjávatítól három gyermeke született, közülük az egyik (egy kislány) hároméves korában meghalt.
Pápádzsí – a neves bengáli jógíhoz, Srí Aurobindo Ghóshoz és a tamil költőhöz, Szubramanja Báradihoz hasonlóan – bekapcsolódott az angol gyarmatosítás elleni felszabadító mozgalomba. „Az ezt követő években a hazafias politika iránti érdeklődésem időlegesen a Krisna irántiéval vetekedett” – emlékezett vissza. Indiában természetesen nemcsak Gandhi erőszakmentes felfogásának voltak hívei, hanem voltak, akik úgy vélték, hogy az elnyomók békés eszközök hatására nem fogják elhagyni a megszállt országot. Egy békés demonstrálókkal szemben elkövetett 1919-es brit tömegmészárlás Pandzsábban, Pápádzsí szülőhelyén rengeteg hívet szerzett a már amúgy is erősen szervezkedő föld alatti mozgalomnak. Pápádzsí így indokolta ezt:
„Ha valaki betör a házunkba, és annyira átveszi az uralmat, hogy nekünk engedelmeskednünk kell a parancsainak, akkor mit kell tennünk? A gandhiánus válasz az lenne: „Udvariasan távozásra szólítjuk fel őket, és ha nem hallgatnak ránk, akkor nem engedelmeskedünk az utasításaiknak.” Én úgy véltem, hogy ez a megközelítés gyávaság. Az én tapasztalataim azt mutatták, hogy a betolakodók nem hallgatnak az udvarias felszólításokra. Én annak voltam inkább a híve tehát, hogy felkapjak egy botot, és elzavarjam őket erőszakkal.”
Amikor később megkérdezték tőle, hogy Krisna-bhaktaként hogyan választhatta az erőszak útját fiatal korában, ő így felelt erre:
„Azért harcolok, mert Krisna követője vagyok. Maga Krisna is kiváló harcos volt, és azt mondta hívének, Ardzsunának, hogy neki is harcolnia kell azért, ami igazság szerint az övé. A Mahábháratában találhatjuk azt a részt, amelyben a háborúra összegyűlt seregek előtt Ardzsuna kijelenti Krisnának, hogy nem akar részt venni a küzdelemben, mivel az ellenséges seregben ott vannak rokonai és korábbi tanítói. Krisna azonban harcra szólította fel őt. Lényegében azt mondta neki: „A veled szemben állók gonosz emberek, akiknek halállal kell lakolniuk tetteikért. A te munkád, a te kötelességed, hogy leszámolj velük, ne futamodj meg hát!” Mit tettek ezek az emberek, ami olyan rossz volt? Becstelen eszközökkel elfoglalták Ardzsuna királyságát. A britek elfoglalták az országomat, miért ne kellene hát harcolnom a visszaszerzéséért?
Ardzsuna azonban még mindig nem tudta rávenni magát a gyilkolásra, Krisna így szólt ezért hozzá: „Nem te ölöd meg ezeket az embereket, hanem Én. Én határoztam úgy, hogy meg kell lakolniuk tettükért. Add át az elmédet Nekem. Te csupán eszköz vagy a kezemben. Menj, és pusztítsd el az ellenségeidet. Én gondodat viselem majd, és amikor a harcnak vége, visszakapod a királyságodat.”
Ardzsuna az országa javáért harcolt. Azért, hogy újra megszilárdítsa a békét hazájában. Rámnak szintén háborút kellett indítania, amikor elrabolták Tőle feleségét. Ilyen körülmények között nem igazságtalanság az emberélet kioltása. Igazságtalan dolog ártatlan embereket megölni, de ha megfosztottak a földedtől és a szabadságodtól, akkor kötelességed harcolni, hogy visszaszerezd azokat. Jobb meghalni, mint rabszolgaként élni.
Szép dolog békében és harmóniában élni, de a világ nem ilyen. Időnként harcolnod kell, hogy igazságot és békét hozz a világnak.”
Pápádzsí tisztában volt vele, hogy az angolok igen szervezettek, és hogy a közvetlen fizikai támadás a legkisebb zavart sem okozná hatalmi struktúrájukban. Ehelyett azt határozta el, hogy jógikus képességekre (sziddhikre) tesz szert, amit azután majd bevet ellenük. Fel kellett ismernie azonban, hogy ezek elnyerésére évek kitartó munkájára van szükség.
A forradalmi mozgalmat a britek megpróbálták kegyetlenül elfojtani. Ezek után Pápádzsíék másféle taktika mellett döntöttek:
„A második világháború közeledett, és a brit kormány indiai katonákat sorozott be hadseregébe. Úgy határoztunk, hogy beszivárgunk oda, taktikát, stratégiát és hadviselést tanulunk, majd amikor eljön az ideje, puccsot szervezünk, vagy egyszerűen ellenük fordítjuk fegyvereinket. Néhányan közülünk azt gondolták, hogy miután kitanulták a háborúskodás művészetét, dezertálnak és csatlakoznak az indiai nemzeti hadsereghez, mely a japánok mellett harcolt az angolokkal szemben. Jelentkeztem az Indiai Katonai Akadémia hivatalnokképző kurzusára, s azonnal felvettek.”
Hamar fel kellett fedezniük azonban, hogy terveik a gyakorlatban nem keresztülvihetőek. Túl kevesen voltak ahhoz, hogy hatásos magot formáljanak egy puccshoz, és a hadsereg merev, hierarchikus felépítése gyakorlatilag lehetetlenné tette bármiféle felforgató tevékenység szervezését. Pápádzsí forradalom iránti érdeklődése megcsappant, amikor a kijózanító valósággal szembesült.
Katonaként sem csökkent viszont Krisna iránti szeretete, de más formát kellett adnia neki. Az alábbi, Pápádzsí mundérban töltött éveiből származó történet nagyon hasonlít a modern India egyik legnagyobb szentje, Rámakrisna Paramahansza életének egyik epizódjára:
„A hadseregben töltött élet azt jelentette, hogy egy külső normalitást és katonai józanságot kellett magamra öltenem. Egy hindu Isten iránti szeretet nyílt kimutatása olyan rosszallást váltott volna ki, ami veszélyeztette volna a karrieremet. Ennek hatására kettős életet éltem. Nappal – rezzenéstelen arccal – játszottam a hivatalnok-száhibot, éjszaka pedig zárt ajtók mögött Krisna-gópívá változtattam magam. Rendszerint elbocsátottam tisztiszolgámat, meghagyva neki, hogy még a szokásos reggel öt órai teával se háborgasson. Ezáltal az egész éjszakát szeretett Krisnámmal tölthettem. Nem elégített ki az, hogy nevének dzsapáját végeztem vagy egy élettelen képet vagy szobrot imádtam; azt akartam, hogy maga Krisna jelenjen meg előttem, ahogy azt fiatal koromban tette oly gyakran, s ily módon közvetlenül nyilváníthassam ki neki szeretetemet.
Rádhának álcáztam magam, Krisna hitvesének, mert úgy gondoltam, ha minden módon utánozom őt, akkor Krisna megjelenik előttem. Száríba öltöztem, karkötőkkel és egyéb női ékszerekkel ékesítettem fel magam, sőt még az arcomat is kifestettem. Abba a bhávába kerültem, hogy valóban én voltam Rádhá, aki eleped isteni szeretőjéért. A módszer bevált. Krisna rendszeresen megjelent, s én kiöntöttem neki szívemet. Reggelenként, Krisna megjelenése után, arcom az isteni szeretettől ragyogott. Egyik felettesem ezt italossággal tévesztette össze, és a csaposnak kiadta a rendeletet, mely szerint nem kaphatok többet napi három kupicánál. A csapos, helyesen, azt felelte neki, hogy sohasem iszom, de ő nem hitte el ezt. Egyszerűen el sem tudta képzelni, hogyan tűnhet valaki ilyen sugárzóan boldognak anélkül, hogy bármiféle alkoholt vett volna magához.
Hazafias ambícióim megcsappantak, majd eltűntek rövid hadseregbeli tartózkodásom alatt, ám, ezzel ellentétben, Krisna iránti szenvedélyem olyan fokot ért el, hogy alig tudtam másra gondolni. A hadsereg nem volt megfelelő hely egy bhaktának, aki csupán Krisna iránt érzett megszállottságának adná át magát, így hát lemondtam megbízatásomról. Ezt bajos volt megtenni a háború ideje alatt, de egy együtt érző hivatalnok-parancsnok közreműködésével, akinek ecseteltem nehéz helyzetemet, sikerült megszabadulnom katonai kötelességeim alól.”
Hazatérése után apja haragja fogadta, hiszen ígéretes karriert hagyott ott – világi szempontból nézve a semmiért. Egy ideig munkanélküli volt, és egyetlen vágya az volt, hogy Krisna állandóan jelen legyen számára. Úgy érezte, ehhez egy mester segítségére van szükség.
„Ezzel a kritériummal elmémben utazgatni kezdtem Indiában, s eljutottam az ország szinte minden híres ásramjába és gurujához. Olyan jól ismert emberekhez látogattam el, mint Szvámí Sivánanda, Tapóvan Szvámí, Ánanda Mají Má, Szvámí Rámdász, kettő a Sankarácsárják közül, és egy sereg kevésbé ismert spirituális személyt is felkerestem. Mindenhol megálltam, és ugyanazt a kérdést tettem fel: „Láttad Istent? Képes vagy megmutatni őt nekem?” Mindegyikük hasonlóképpen válaszolt. Megpróbáltak adni nekem egy mantrát vagy rávenni arra, hogy meditáljak. Mindannyiuk azt bizonygatta, hogy Istent nem lehet úgy felmutatni, mint egy nyulat a bűvész kalapjából, s ha látni akarom őt, akkor évek fáradhatatlan szádhanájának kell alávetnem magam.
Én hallani sem akartam erről. Ezeknek a szvámíknak és guruknak a következőket mondtam: „Azt kérdezem, meg tudod-e mutatni Istent. Ha igen, s ha ezt most azonnal képes vagy megtenni, mondd meg! Ha ennek ára van, tudasd velem. Bármi legyen is az, én megfizetem. Az ellenben nem érdekel, hogy évekig itt üljek mantrákat kántálva. Most akarom látni Istent! Ha nem tudod megmutatni nekem őt azonnal, akkor keresek valaki mást, olyat, aki képes erre.” Minthogy azok közül az emberek közül, akikkel találkoztam, egyik sem állította, hogy meg tudja mutatni Istent, végül kiábrándultan és csüggedten visszatértem apám házába.
Nem sokkal visszaérkezésem után [1944-ben] egy szádhu jelent meg az ajtónkban ételt kérve. Behívtam, megkínáltam és feltettem neki azt a kérdést, amely leginkább foglalkoztatta az elmémet:
– Meg tudod mutatni nekem Istent? S ha nem, ismersz valakit, aki képes erre?
Legnagyobb meglepetésemre bíztató választ kaptam:
– Igen, ismerek valakit, aki meg tudja neked mutatni Istent. Ha felkeresed őt, minden dolgod rendbe jön. A neve: Ramana Maharsi.
Minthogy nem hallottam még róla, megkérdeztem, hol él.
– A Srí Ramanásramamban, Tiruvannámalaiban – hangzott a válasz.
Ám én e helyről sem tudtam semmit, így további részletekről érdeklődtem.
– Szállj vonatra, s utazz Madrászba! Ha odaértél, keresd az Egmore állomást, onnan Viluppuramig kell eljutnod, majd át kell szállnod a Tiruvannámalaiba tartó szerelvényre.”
Pápádzsí a különös szádhu tanácsát követve el is utazott Dél-Indiába. Később így számolt be az ott történtekről:
„Amint megérkeztünk az ásramhoz, leugrottam a szekérről, elhelyeztem poggyászomat a férfiak szálláshelyén, majd elindultam megnézni azt az embert, aki meg tudja mutatni nekem Istent. Bekukucskáltam az ablakon, és akit láttam – egy pamlagon ült -, nem más volt, mint aki Pandzsábban ellátogatott hozzám. Ez felettébb kiábrándított.
„Ez az ember egy csaló – gondoltam magamban. – Megjelenik nálam Pandzsábban, és azt tanácsolja, utazzak Tiruvannámalaiba, majd felpattan a vonatra, hogy előttem ideérjen.” Annyira bosszús lettem rá, hogy úgy döntöttem, be sem megyek a terembe, ahol ült. Magamban már azoknak a csalóknak a hosszú listájához könyveltem, akikkel az első indiai zarándoklatom során találkoztam, sarkon fordultam, és elindultam a csomagjaimért.
Éppen arra készültem, hogy ugyanazzal a szekérrel távozok, amely az ásramba hozott, amikor az egyik bentlakó megszólított:
– Nem északról jöttél? Észak-indiainak tűnsz.
Később megtudtam, hogy a férfit Framdzsínak hívták, s hogy egy madrászi filmszínház tulajdonosa volt.
– Igen, az vagyok – válaszoltam.
– Nem most érkeztél? – kérdezte, látva, hogy távozni készülök. – Nem töltesz itt legalább néhány napot?
Elmeséltem neki annak történetét, ahogy Tiruvannámalaiba kerültem, s ekképpen zártam mondanivalómat:
– Ez az ember körbeutazta az országot önmagát reklámozva. Látni sem akarom. Azért jöttem ide, mert azt állította, él itt valaki, aki meg tudja mutatni nekem Istent. Ha valóban képes erre, miért nem tette meg pandzsábi otthonomban, amikor felkeresett? Miért tétette meg velem ezt az utat? Nem érdekel egy ilyen ember!
– Nem, nem – felelte Framdzsí -, tévedsz. ő ki sem mozdult a városból az utóbbi negyvennyolc évben. A helyzet az, hogy vagy összetéveszted valakivel, vagy valamilyen módon, erői segítségével, megjelent pandzsábi házadban, miközben fizikai teste továbbra is itt volt. Egyszer járt itt egy amerikai lány, ő is hasonló történetet mesélt. Ilyen dolgok megesnek időnként. Biztos vagy benne, hogy nem tévedsz?
– Nem – válaszoltam teljesen biztosan önmagamban -, felismerem őt. Nem tévesztettem össze senkivel.
– Ebben az esetben, kérlek, maradj. Bemutatlak az igazgatónak, ő majd biztosít neked szállást.
Csak azért hallgattam rá, mert a dolog felkeltette a kíváncsiságom. Valami különös történt, s én szerettem volna megtudni, mi volt az. A Maharsit négyszemközt szándékoztam szembesíteni a történettel, s magyarázatot akartam kérni különös viselkedésére.
Hamarosan kiderült azonban, hogy sohasem adott magántalálkákat, ehelyett hát úgy döntöttem, hogy akkor keresem fel, amikor a nagyterem, amelyben a látogatókat fogadta, viszonylag üres.
Az ásramban ebédeltem. Az étkezés befejeztével a Maharsi a kísérőjével visszatért szobájába. Senki sem követte. Nem tudtam, hogy a hallgatólagos szabály az volt, hogy a látogatók 11.30 és 14.30 között nem zavarták. Az igazgató úgy határozott, hogy a Maharsinak szüksége van néhány óra pihenésre ebéd után, ám minthogy a Maharsi nem egyezett volna bele olyan szabályba, amely megakadályozná az embereket abban, hogy felkeressék őt, kompromisszum született. Az ajtók nyitva maradtak, ám a látogatóknak és a követőknek nyomatékosították, hogy ezen idő alatt nem kívánatos zavarni őt. Én, mit sem tudva erről, követtem őt szobájába, s azt gondoltam, hogy ez a legmegfelelőbb idő a magánbeszélgetésre.
A Maharsi segítője – akit Krisnaszvámínak neveztek – megpróbált eltéríteni tervemtől.
– Ne most – mondta. – Jöjjön vissza 2.30-kor!
A Maharsi meghallotta ezt, és meghagyta Krisnaszvámínak, hogy bemehetek. Támadólag közelítettem:
– Ugyanaz az ember vagy, aki meglátogatott engem Pandzsábban?
A Maharsi hallgatott. Újra próbálkoztam:
– Te jöttél el hozzám, és mondtad azt, hogy jöjjek ide? Te küldtél ide engem?
ő most sem fűzött ehhez megjegyzést. Minthogy nem volt hajlandó válaszolni ezekre a kérdésekre, rátértem látogatásom fő céljára.
– Láttad Istent? – kérdeztem. – S ha igen, meg tudod láttatni velem is? Minden árat megfizetek, életemet is odaadom, ám a te részed az alkuban az, hogy meg kell nekem mutatnod Istent!
– Nem – válaszolta -, nem tudom megmutatni neked Istent, s nem tudlak képessé tenni arra, hogy meglásd őt, hiszen Isten nem egy tárgy, ami meglátható. Isten az alany. ő a látó. Ne foglalkozz olyan dolgokkal, amelyek láthatóak! Azt találd meg, ki a látó!
Majd hozzátette:
– Egyedül te vagy Isten.
Ezt úgy tette, mintha megdorgálna azért, hogy egy olyan Istent keresek, aki rajtam kívül található.
Szavai nem tettek rám mély benyomást. Úgy tűnt, mintha csak eggyel több kifogást adhatnék ahhoz a hosszú listához, amelyet az ország szvámíjaitól hallottam. Azt ígérte, megmutatja nekem Istent, s most mégis azt állítja, hogy nem csak ő, de senki más sem képes erre. Minden további gondolkodás nélkül elutasítottam volna őt is és szavait is, ha nem következett volna egy megtapasztalás rögtön azután, hogy azt kérte, találjam meg, ki az az „én”, aki látni akarja Istent.
Miután befejezte mondandóját, rám tekintett, s ahogy a szemembe nézett, egész testem rázkódni és remegni kezdett. Egy idegi energiavillanás száguldott végig rajtam. Idegvégződéseim úgy érezték magukat, mintha táncra perdültek volna, s a hajam égnek állt. Bensőmben tudatossá váltam a spirituális Szívre. […] Rendkívüli élmény volt, sohasem részesültem ilyenben azelőtt. Nem valamifajta élményt kutatva érkeztem, így hát teljesen megdöbbentett, ami történt.”
A Srí Ramana Maharsival történő későbbi találkozásai során Pápádzsí számára fokozatosan világossá vált, mit kért tőle Ramana, amikor így szólt: „Azt találd meg, ki a látó!” A Maharsi az állandó jelenlétre, az ember igaz természetére (az Önvalóra) irányította Pápádzsí figyelmét, a változó (noha üdvösségteli) isteni látomások helyett. „Ezután erősen rám nézett. Éreztem, hogy egész testemet és tudatomat a tisztaság hullámai mossák át, csendes pillantása megtisztította őket. Éreztem, hogy figyelmesen a Szívembe tekint, s lenyűgöző pillantása alatt testem minden atomja megújult. Mintha új testet teremtett volna számomra. Átváltozás volt ez – a régi test meghalt, sejtről sejtre, és helyét egy új foglalta el. […] De magát a tapasztalást képtelen vagyok leírni. Tudtam, hogy spirituális kutatásom végérvényesen befejeződött, de e tudás forrása örökké elmondhatatlan marad.”
Ezzel párhuzamosan Pápádzsí számára az is világossá vált, hogy e felismerése szoros kapcsolatban állt gyermekkori élményével:
„Volt valami [a Maharsiban], ami nagyon vonzott. Hamarosan tudatára ébredtem, hogy ez a „valami” nyolcéves koromban történt tapasztalásomra hasonlít. […] Amikor nyolcéves voltam, nem voltam képes értékelni a tapasztalásomat. Csak akkor tudtam megbecsülni, amikor később a Maharsi ezt elősegítette számomra. Amikor előtte ültem, végül megértettem, hogy e korai élmény, mely minden erőfeszítés nélkül jött el hozzám, egy olyan drágakő, melynek értékéről fogalmam sem volt azelőtt.”
Pápádzsít élete végéig mély hála töltötte el a Maharsi iránt, és mesterének tekintette őt. „Bár sok ember részesül időlegesen az Önvaló közvetlen megtapasztalásában, a teljes és folyamatos felismerés határozottan ritka eset. Ezt saját tapasztalatból mondom, úgy, hogy – szó szerint – milliókat láttam, akik a szellemi út valamiféle ösvényét járták. […] Ezek közül az emberek közül csupán három győzött meg arról, hogy dnyání volt, s e három közül is csak a Maharsi volt az, aki a nap huszonnégy órájában rendelkezésére állt mindenkinek, aki látni szerette volna őt. A krisnagiri szádhu az erdejébe rejtőzött, a muszlim pír pedig bezárta magát a szobájába, és elküldte az őt felkereső látogatókat, amikor nálam tartózkodott Madrászban. Hármójuk közül egyedül a Maharsit volt könnyű megtalálni és megközelíteni. Saját korai látogatásaim is alátámasztják ezt. Csendben is maradhatott volna az első két ebéd utáni látogatásom alkalmával, és hagyhatta volna, hogy a segítője elküldjön. Ám ehelyett ő, megérezve, hogy problémám sürgős, megengedte, hogy belépjek és beszéljek az engem zavaró dolgokról. Soha senkit sem utasítottak el nála azzal, hogy az illető éretlen vagy alkalmatlan. A látogatók és a követők olyan hosszú ideig ülhettek a jelenlétében, ameddig csak akartak, annyi áldást olvasztva magukba, amennyire képesek voltak. A Maharsi egyedül a dnyánája által lett szellemi óriás, s azzal, hogy folyamatosan mindenkinek a rendelkezésére állott, nagysága még sugárzóbb fényességgel ragyogott.”
Pápádzsí 1947-ben Gandhival is többször találkozott, és e találkozásai során felismerte, hogy a Mahátma sem egy volt a számos „szent” közül, akiket felkeresett. Így emlékezett vissza személyére:
„Nagy szent volt. Ezt már a testéről is meg tudtam állapítani, nem volt szükséges a szemébe néznem. Az övé volt a legszattvikusabb test, amit valaha láttam. Rézszínű volt, és egy finom szinten Brahman fényétől sugárzott. […] Az egyetlen övéhez foghatóan gyönyörű test a Maharsié volt. Mindkettőjük teste ragyogott.
Egy ízben Gandhival üldögéltem, amikor a „Rám, Rám” hangját hallottam felőle. Ajkai azonban nem mozogtak, próbáltam hát megfigyelni, honnan ered a hang. Ahogy a forrására összpontosítottam, felismertem, hogy a testéből ered. A hang a bőre pórusaiból áradt ki. Nem volt szükséges már ismételgetnie többé. Szakadatlanul zengett bensőjében és áradt kifelé bőrén keresztül.”
Pápádzsí a mesterével való meghatározó élményű találkozását követően néhány évig Dél-Indiában, a Maharsi közelében maradt, a történelem eseményei – és mestere közbenjárása – hatására azonban élete új fordulatot vett.
„1947-ben az angol kormány, a muzulmánok nyomása alatt, úgy döntött, hogy India a függetlenség után szétválik. Úgy határoztak, hogy azon a területen, amelyen a muszlim többség élt, az új Pakisztán állam születik majd meg, míg a megmaradt részek alkotják az új, független Indiát. Észak-nyugaton a határt élesen északi-déli irányban húzták meg, amely Láhórtól keletre került. Ez azt jelentette, hogy családom Pakisztánban találta volna magát a függetlenség kikiáltása után, amely a tervek szerint augusztusra esett. A függetlenséget megelőző hónapokban számos muzulmán vándorolt a még megszületésre váró országba, Pakisztánba. Ezzel egy időben az olyan hinduk, akik a leendő iszlám állam területén éltek, Indiába költöztek. Az érzelmi hullámok mindkét közösségben magasra csaptak. A Pakisztánt elhagyni próbáló hindukat megtámadták, kifosztották, sőt meg is ölték a muzulmánok, míg az Indiából távozó muszlimokkal ugyanez történt. Az erőszak olyan méreteket öltött, hogy India felé tartó vonatokat térítettek el, és azok minden hindu utasát gépfegyverrel lemészárolták, míg a másik oldalon a hinduk a menekülő muzulmánok vonatait támadták meg, és legyilkoltak mindenkit. Én minderről semmit sem tudtam, mert sohasem törődtem újságolvasással vagy rádióhallgatással.
1947 júliusában, egy hónappal a függetlenség kikiáltása előtt Dévarádzsa Mudaliár odajött hozzám, és megkérdezte, Pandzsáb melyik részéről származom. Amikor azt válaszoltam, hogy egy Láhórtól 125 kilométerre nyugatra fekvő városból jövök, felvilágosított az ország közelgő feldarabolásáról, nyomatékosítva, hogy családom és szülői házam Pakisztánban fog maradni.
– Hol tartózkodnak családod tagjai jelen pillanatban? – kérdezte.
– Ha jól tudom – kezdtem, mivel akkoriban nem nagyon érintkeztem velük -, még a szülővárosomban. Egyikük sem él olyan helyen, amely később Indiában lesz.
– Akkor miért nem indulsz és hozod át őket? Helyzetük egyáltalán nem biztonságos.
Ezután beszámolt a vérengzésekről, és kitartott amellett, hogy kötelességem gondoskodni a családomról, tehát menekítsem őket biztonságos helyre. Sőt, azt javasolta, hozzam el őket Tiruvannámalaiba.
– Nem megyek – válaszoltam. – Nem tudom elhagyni a Maharsi társaságát.
Ez nem kifogás volt, hanem, úgy éreztem, szó szerinti igazság. A Maharsival való kapcsolatom olyan szakaszba érkezett, olyan szeretetet éreztem iránta, hogy le sem tudtam venni róla a szemem, s nem voltam képes még elképzelni sem, hogy meghatározatlan időre az ország másik végébe távozzak.
Ugyanezen a napon, amint elkísértük őt az esti sétájára, Dévarádzsa Mudaliár e szavakkal fordult hozzá:
– Úgy tűnik, Púndzsa családja Nyugat-Pandzsábban rekedt, s ő nem akar odamenni. Úgy látszik, nem érdekli, hogy kimenekítse őket onnan. A függetlenség egy hónapon belül beköszönt. Ha most nem indul el, talán már késő lesz.
A Maharsi egyetértett vele abban, hogy a családomnál a helyem. A következőket mondta:
– Nagy lesz a felfordulás ott, ahonnan származol. Miért nem indulsz azonnal? Miért nem menekíted ki a családodat?
Noha ez felszólításként hangzott, én még mindig haboztam. Amióta megmutatta nekem, ki vagyok én, nagy szeretet és ragaszkodás ébredt bennem iránta. őszintén azt éreztem, hogy nincs egyéb kapcsolatom a világban, csak ami hozzá fűz. „Olyan nagy a hálám iránta, aki megszabadított a félelmeimtől, megmutatta nekem a fényt és eloszlatta az elmémből a sötétséget! Nem lehet többé kapcsolatom mással, csupán vele” – ez volt az álláspontom. Megpróbáltam elmagyarázni neki:
– Régi életem pusztán álom volt – mondtam. – Azt álmodtam, hogy feleségem van, és családom. Amikor a Maharsival találkoztam, a Maharsi véget vetett az álmomnak. Nincs többé családom, csak a Maharsi van nekem.
A Maharsi visszavágott:
– Ha tisztában vagy azzal, hogy a családod álombéli, akkor mit változtat a dolgokon az, hogy abban az álomban maradsz, és eleget teszel a kötelességednek? Miért tartasz a távozástól, ha az álom csupán?
Ezután felfedtem vonakodásom fő okát:
– Túlságosan ragaszkodom a Maharsi fizikai formájához. Nem tudom itt hagyni. Annyira szeretem, hogy nem vagyok képes levenni róla a szemem. Hogyan távozhatnék hát?
– Én veled vagyok, bárhol is légy – hangzott válasza.
Ahogy velem beszélt, láthattam, hogy elhatározta: jobb, ha indulok. Utolsó kijelentése valójában áldás volt küszöbönálló utazásomra és általánosságban egész jövendő életemre. Azonnal megértettem megjegyzésének mély jelentését. Az „Én”, mely Mesterem valódi természete volt, önnön belső valóságom is volt egyben. Hogyan is lehetnék valaha távol ettől az „Éntől”? Az saját Önvalóm, s mind a Mesterem, mind én tudtuk, hogy semmi egyéb nem létezik.
Elfogadtam a döntését. Leborultam előtte, és először és utoljára életem folyamán megérintettem lábát tiszteletem, szeretetem és nagyrabecsülésem jeleként. Általában nem engedte ezt meg senkinek, de e különleges alkalommal nem emelt kifogást. Mielőtt felálltam volna, összegyűjtöttem némi port a lábai alól, és szent emlékeztetőként zsebre tettem. Áldását is kértem, mert valami azt súgta nekem, hogy elválásunk végleges. Valamiképpen tudtam: nem látom viszont többé.
Elhagytam az ásramot, és Láhórba indultam. A hangulat rendkívüli módon elmérgesedett már addigra, pontosan úgy, ahogy azt az elmondások alapján vártam. Tajtékzó muzulmánok rohangáltak kiáltozva: „Öljétek meg a hindukat! Le a hindukkal!” Mások azt üvöltözték: „Ha Pakisztán ilyen könnyedén a miénk lett, rohanjuk le Indiát is! Foglaljuk el kardunk erejével!”
Bementem a vasútállomásra, és jegyet váltottam szülővárosomba. Egy majdnem teljesen üres vagonban találtam helyet, elhelyeztem a csomagjaimat, és a vágány mellett álló teásbódéhoz indultam italért. Meglepett, hogy a vonat ennyire kongott az ürességtől, megkérdeztem hát egy arra haladótól:
– Mi történik itt? Miért ilyen üres ez a vonat?
– A hinduk nem utaznak már – hangzott a felvilágosítás. – Félnek vonatra szállni, mivel kisebbségben vannak itt. Olyan sok utassal végeztek már, hogy senki sem akar vasúton utazni.
Azokban az erőszaktól átitatott napokban a hinduk és a muzulmánok külön vagonokban utaztak, hogy így védelmezzék egymást bármilyen gond esetén. A majdnem üres vagonok, amelyeket kiszemeltem, a hinduké voltak.
– Menj, s ülj le a muszlimok közé! Ott semmi bántódás nem fog érni – hallottam egy belső hangot, Mesterem hangját.
Látszólag kitűnő ötletnek tűnt, de kételkedtem abban, hogy félre tudom vezetni muzulmán utastársaimat úgy, hogy elhiggyék, egy vagyok közülük. Kimondottan máshogy öltöztem, mint ők, s a kézfejemen jól láthatóan ott volt egy tetovált „Óm”. Olyan bráhmana hindu közösségből származom, ahol úgy vélték, hogy minden muzulmán tisztátalan a marhahús fogyasztása miatt. Mindenkinek, aki be akart lépni házunkba, először meg kellett mutatnia a kézfejét. A helybéli hinduk kezén egy tetovált „Óm” volt látható, ellentétben a muzulmánokkal. Az előbbiek beléphettek, az utóbbiak nem.
Hallgattam a hangra, és a muszlimok közé ültem. Senki sem vonta kérdőre, mi jogon kerültem oda. Valahol a pusztán a szerelvényt a muzulmánok feltartóztatták, és a hindu vagonok utasait gépfegyverrel lemészárolták. Velem senki sem foglalkozott, pedig – legalábbis saját elképzelésem szerint – tisztán látszott, hogy hindu vagyok.
Amikor elértem úti célomat, leszálltam a vonatról, és a szüleim házához indultam. […] A következő napon, felszerelkezve a fontos iratokkal, családom harmincnégy tagját, tulajdonképpen az összes nőt, Nyugat-Pandzsábból Indiába juttattam. Az a vonat, amelyre Láhórban szálltunk, az utolsó volt, amely Indiába közlekedett a városból. Az ország szétszakadása után a vonatok többé nem szelték át a határt.
A Maharsi elküldött engem Pandzsábba, hogy eleget tegyek kötelességemnek. Ez jellemző volt rá, hiszen sohasem engedte meg a követőinek, hogy elhanyagolják a családi teendőiket. „Én veled vagyok, bárhol is légy.” E szavakkal bocsátott utamra, hogy végezzem el az elvégzendőt. Amikor először hallottam ezt a kijelentést, csupán filozófiai jelentőségét mértem fel. Az nem merült fel bennem, hogy fizikailag is gondoskodása és védelme alatt állok majd. Nyilvánvalóan mégis így állt a helyzet. Tudtomra adta, hová üljek a vonaton. Még több mint húsz óra elteltével a vérontás után is észrevétlenül ültem egy muzulmán vagonban annak ellenére, hogy füleim át vannak lyukasztva és kézfejemen „Óm”-tetoválás díszeleg. Mindkettő tipikus hindu ismertetőjegy. Egy olyan környezetben, amelyben a legnagyobb anarchia uralkodott, családom népes különítményének tudtam helyet biztosítani a legutolsó vonatra, amely valaha elhagyta Láhórt, hogy Indiába érkezzen, és így sikerült kimenekítenem őket a veszélyből. A függetlenség kikiáltása után a határt átszelő síneket felszedték, s magát a határt is lezárták.”
Pápádzsí megérzése helyesnek bizonyult: nem látta többé viszont mesterét. Családja kalandos kimenekítése után egyik barátjához költöztek az észak-indiai Lakhnaú városába, és idejének java részét lefoglalta az, hogy – a férfiak megérkezéséig egyedüli kenyérkeresőként – biztosítsa a népes család megélhetését. Itt értesült sajátos módon Ramana halálhíréről:
„1950. április 14-én, este 8 óra 47 perckor éppen Lakhnaú egyik utcáján sétáltam, amikor rettenetes görcs állt a mellkasomba, s majdnem ledöntött a lábamról. Azt gondoltam, hogy valamiféle szívinfarktust kaptam. Néhány másodperccel később arra lettem figyelmes, hogy emberek egy nagy meteorra mutatnak, mely átszelte az égboltot. Ez volt az a hullócsillag, amelyet ezrek láttak szerte Indiában néhány pillanattal a Maharsi halála után. Sokan mondták, hogy ösztönösen megérezték: az égi jelenség a nagy bölcs halálát jelzi. Ez akkor fel sem merült bennem, a halálhírről csak másnap értesültem a rádió híreiből.”
Később, amikor a család férfitagja is megérkeztek, és nem egyedül kellett már ellátnia a családfenntartói tisztet, elvállalt egy bányafelügyelői állást délen, melyben az volt számára a legvonzóbb, hogy a vadonban élhetett, és ideje nagy részét egyedül tölthette. Sok éven át élt és dolgozott nyugalomban a dél-indiai dzsungelekben.
Egy hindu apa kötelessége, hogy iskoláztassa gyermekeit, és megfelelő házastársat keressen nekik. A hatvanas évek közepén Pápádzsí szabadságot vett ki a munkahelyéről, hogy végére járjon gyermekei házasságának.
Családtagjai közül édesapja volt az, aki gurujának tekintette (noha nem beszélt nyíltan erről, de naplójából és élete vége felé tett kijelentéseiből erre fény derült), és édesanyja is rendkívüli véleménnyel volt róla, felesége azonban nem értette meg őt, úgy érezte, férje haszontalan módon tölti az idejét. Így hát gyermekei házasságával Pápádzsí úgy érezte, családfői kötelességeit letudta.
1966-ban nyugdíjba vonult, és így még több ideje jutott az utazásra, de egyre több időt töltött a Gangesz-parti Hardwárban és Risíkésben (a jóga fővárosában) is. Itt egy különös, a Buddháéhoz hasonló látomásban meglátta előző életeit:
„[…] amikor a Gangesz partján üldögéltem, rendkívüli látomásom volt önmagamról, arról, aki H. V. L. Púndzsa volt, annak minden testet öltésében az idők folyamán. Láttam az ént testről testre, formáról formára haladni. Keresztülvándorolt növényeken, állatokon, madarakon, emberi testeken, mindegyiken más-más helyen és időben. A sor hihetetlenül hosszú volt. Ezer és ezer testet öltés, évmilliónyi időtartam jelent meg előttem. Saját testem tűnt fel a sorban utolsóként, melyet rövidesen Srí Ramana Maharsi ragyogó alakja követett. Ezzel a látomás befejeződött. A Maharsi megjelenése véget vetett a születések és újraszületések látszólag végtelen sorának. Az életembe való belépése után az én, ami legvégül Púndzsa formáját öltötte magára, nem inkarnálódhat többé. A Maharsi egyetlen pillantásával megsemmisítette azt.
Miközben a vég nélküli testet öltések áramlását figyeltem, az idő haladtának normális sebességét is éreztem. Ezt úgy is mondhatnám, hogy úgy érzékeltem, mintha évmilliók teltek volna el. Amikor azonban hétköznapi tudatállapotom visszatért, ráébredtem, hogy az egész látomás egy szempillantás alatt lezajlott. Az ember egy teljes életnyi időt álmodhat, ám amikor felébred, tudja, hogy az álomban eltelt idő nem volt valós, hasonlóan ahhoz, akiről álmodott, s a világhoz, amelyben e személy időzött. Ez mind azonnal felismerszik az ébredés pillanatában. Amikor valaki az Önvalóra ébred, ugyanígy rögvest tisztában lesz azzal, hogy az idő, a világ és az az élet, amelyet látszólagosan élt, egyaránt valótlanok. E Gangesz partján átélt látomás igen elevenen megértette velem ezt az igazságot. Tudtam, hogy minden szanszárában töltött életem valótlan volt, s hogy a Maharsi ébresztett fel ebből a teljesen képzeletbeli lidércnyomásból azzal, hogy megmutatta az Önvalót, ami valójában vagyok. Most, megszabadítva a nevetséges szanszárától és az egyetlen realitás, az Önvaló nézőpontjából beszélve, azt mondhatnám, hogy „soha semmi sem jött létre, soha semmi sem történt; egyedül a változás és forma nélküli Önvaló létezik”. Ez az én tapasztalatom, és mindenkié, aki felismerte az Önvalót.”
A hatvanas évektől kezdve Pápádzsí egyre több külföldi követővel is találkozott, akik a megszabadulást keresve utaztak Risíkésbe. Közéjük tartozott a fiatal belga Genevieve Decoux, aki később Mírá (majd Gangá) néven Pápádzsí második felesége és negyedik gyermekének anyja lett.
Pápádzsí külföldre is egyre többet kezdett utazni, míg végül mind az öt földrészt bejárta. Akárcsak Indiában, idegenben is nagy érdeklődéssel kereste fel a különböző hagyományok spirituális tanítóinak társaságát – noha felszínességük miatt nem egy alkalommal csalódnia kellett. Olyanokkal találkozott, mint Jiddu Krishnamurti, Jean Klein, Lasalle atya, U. G. Krishnamurti, Taiszen Desimaru és még sorolhatnánk.
A nyolcvanas években Pápádzsí egészségi állapota fokozatosan romlani kezdett, nem engedve már meg számára a sok utazgatást. Emiatt Lakhnaúban telepedett le. Itt keresték fel egyre nagyobb számban az igazság után szomjazók, és itt is hunyt el „kritikus légzőszervi elégtelenségben” 1997 szeptemberében. A ház, ahol élt, és az épület, ahol a szatszangokat tartotta, nyitva áll a zarándokok számára.

Naplórészlete

1981. február 23.

Azokban, akik látják az Önvalót,
a karma megszűnik működni.

Tartsd magad távol
a gondolatoktól!

„Soha semmi sem létezett.”
Ez a Végső Igazság.

1981. február 24

Amikor mindazzal leszámoltál,
amit olvastál, hallottál, láttál vagy gondoltál,
Akkor eléred a móksát.

Amikor a vágyak eltűnnek, az emlékezet nem létezik többé.
Látó-látott-látás nem létezik.
Az „Én a test vagyok” az akadály.

Az „Én vagyok Brahman” ismételt megerősítése
felszámolja a téveszméket.
A szanszára véget ér.

Szabadulj meg a tükörtől! Akkor nem lesz visszaverődés.

1981. február 25

Ragaszkodás

Hogyan lenne képes az ember meditálni, ha ragaszkodik a
nőkhöz,
a jóléthez,
a gyermekeihez?

A ragaszkodás a lelket születésről születésre való végtelen vándorlásnak veti alá. Aki mentes a kötődésektől, azon nyomban eléri a szabadságot. Amikor egy ilyen ember feladja a testét, sohasem jelenik meg újra a világban. A ragaszkodásban élő viszont sohasem lehet boldog. A ragaszkodás követni fogja őt, és megakadályozza a megvilágosodását, bárhol is szülessen meg.

1981. március 5.

Millió vágy öltötte magára az „én” alakját.
Engedj el minden vágyat!
Az elme nem láthatja meg az Abszolútot.
Amikor a gondolatok eltűnnek, az Önvaló megnyilvánul.
Az ember nem foghatja fel a dnyánát az elmével.
Add fel a kapcsolatodat a sabda-szpars-rúpával és a rasza gandhával [szóval, érintéssel, formával és élvezettel]!

1981. március 7-8.

Rögzítsd az elméd a forrásra!

Adj fel minden vágyat!

Ne tekints semmilyen dologra!

Ami látszik, nem létezik. Ne gondolj a világra!

1981. március 10.

A mentális, beszédbeli és testi hajlamokat komoly erőfeszítéssel ellenőrzésünk alatt kell tartanunk.
Légy olyan, mint egy kőszobor!

Amíg jelen van az
„én”,
addig ne beszélj a Valóságról!

1981. március 11.

Amikor az elme aktív, akkor a világ látható. Akinek az elméje fogalmak nélküli, az biztosan elnyeri a megvilágosodást. Adj fel mindent! Az van! És maradj csendes!